40 horas

 Nyár elején, amikor véget ért az egyetemi félév, és egyre inkább értelmetlenebbnek és üresebbnek éreztem a létezésem, elkezdtem állásokat nézegetni. Mondván idöm van, és nem vagyok az a típus, akinek huzamosabb ideig kitölti az életét, hogy a napi teljesítménye az legyen, hogy fözött egy jó pörköltöt, vagy tökfözikét.

Nem pont erre számitottam, de volt egy nyelviskola hirdetés is, ahol csupa olyasmit kértek, ami nekem van (külföldi tapasztalat, oktatási tapasztalat), ellenben kifejezetten nyelvtanári végzettséget nem. Beadtam. Utólag látom, hogy az intézményt vezetö személy alaposan átolvasta a diktatúrákkal kapcsolatos pszichógiai munkákat, vagy jön neki magától, de jól csinálta: a 4 fordulós interjúból kettö nálam elmaradt, annyira elöadták, hogy mennyire passzolok. Meg milyen jó lesz, anyagilag is, és ök mennyire jó iskola amúgy. Felvettek, elvállaltam.

A sötét oldalak közben kiderültek, de nem is arról akarok írni. Van egy mélyebb gondolatom emögött. 2015 óta nem volt olyan munkahelyem, ahol más osztotta volna be az idöm, vagy azzal bármimód el kellett volna számolnom. Most újra szembesültem vele, milyen az, amikor nem vagy szabad. Milyen az órát nézegetni, az életedböl az idöt eladni. Ami az emberek 95%-a számára magatól értetödö, söt, talán nem is tudják, hogy ez tud lenni másképp is. 

Hogy ebbe milyen hamar bele lehet fásulni, az sajnos nyilvánvaló. Nagyjából két hónapig ment ez most. Laksz valakivel, elötte beszéltek róla, hogy oké, te 8-ra mész holnap, ö 11-re. Vagy fordítva. Vagy mindketten 8-ra, és akkor késö délután még lehetne valamit csinálni. Vagy mindketten delre, és akkor szabad a délelött, de figyelni kell az órát, szóval érdemben nem lehet csinálni semmit. A hétvége persze a munkakörtöl függöen lehet szabad, de ez pont nem az egyikünknél se, szóval a hétvége fogalma elhalványul. Persze jobb is, mert az emberek 80%-a akkor szabad, tehát ha mennél valahová, ott tömegnyomor lesz.

Ez az élet, elvtársak.

És ebben rövid idö után is már csak arra marad keret, hogy az ember apró célokat kitüzzön. Évente egyszer egy hetet nyaralunk. Valahol, valahogy. Lesz egy hosszú hétvége. Vagy nem lesz, de két napra hazamegyünk a szülökhöz. 

Azt hiszem, tökéletesen értem, hogy akinek ez az életritmusa, az nöként pár év után a legnagyobb örömmel megy el szülni, és ekként pár évre önkéntes karanténba. Otthon lenni, gyerekezni annak minden nyügjével, kiszakadni a mindennapokból ezen formán is megváltás lehet. 

Ebböl a mókuskerékböl nekem két hónap sok volt, de nyilván azért is, mert nekem ez nem magától értetödö. Másrészt más is nyilván érzi, hogy nem ez az ÉLET. Csak megint szembesültem vele, hogy minden nyomora ellenére az egyetemi állásomat meg kell tudnom becsülni. Mert anyagilag siralmas, és a körülmények persze nem ideálisak. Viszont szabad ember vagyok, és ezt tudom is. Ennél pedig bizonyos értelemben nincs több.

(Erröl mindig eszembe jut 2011, amikor a Pennyben a biztonsági ör nénivel ültünk a banános ládákon, néztük a címkéket rajta, és elvágyódó tekintettel mondta, hogy nehéz innen elhinni, hogy azok a helyek lézetnek egyáltalán, ahonnan a termékek jönnek. Ezek az élmények annyira sokat segítettek abban akár tudat alatt is, hogy ne ragadjak le...)